Pénzkezelés

Tudom, hogy nem egészen most jelent meg ez az írás, de talán most is elmegy még a reakció, sőt talán nem is mindenben a leírtakra reagálok.
Bonyolult kérdést pendítettél meg. Tudom, hogy tőlünk nyugatra általános jelenség a bérlakás használata, de számomra mindez a gyökértelenséget jelenti. A “kapok egy másik munkát az ország másik végén, és hátrahagyok mindent, elszakadok mindenkitől, a gyerekeimet kitépem a megszokott közegükből – és megvalósítom önmagam. Sajnálom – talán öreg vagyok – de nekem ez a rabszolgasághoz jobban hasonlít, mint egy jóléti társadalomhoz.
És attól, hogy ez nyugaton így divat, biztos, hogy a mi kultúránkban is jó lesz? Talán nem az a baj, hogy lakásra gyűjtünk, és biztonságot jelent (kormánytól függően) egy otthon, hanem az, hogy ehhez egy élet munkája kell, ha egyáltalán elég!!!
Talán érdemes lenne ebbe egy kicsit jobban belegondolni. Miért is jelent kicsi (nem is olyan kicsi) hazánkban egy saját tulajdon biztonságot? (Sajnos ezt a panel-kiszolgáltatottság esetére nem vonatkoztathatom) Ha bérelek egy lakást, annak a bérletét folyamatosan kell fizetni. Biztosan rendelkeznek emberek hatalmas tartalékokkal, de hadd higgyem, hogy a nagyrészük nem, sőt éppen azok nem, akik erre a bérleti formára kényszerülnek, mert annyi tőke még álmaikban sem áll rendelkezésükre, amennyi egy „sajáthoz” kellene. Ezek az emberek manapság könnyen elveszíthetik az állásukat- mint bárki mostanában. Néhány hónap alatt utcára kerülnek, mert a bérelt lakás bérét és rezsijét a semmiből elég nehéz kifizetni.
Ma ebben az országban (nagyrészt) keleti fizetésekkel de nyugati színvonalú árakkal ritkán teremt az ember magának fedezetet az átmeneti – vagy gyakran nem is olyan átmeneti gondjaira.
Mi van ilyenkor? Ha az ember panelban lakik (saját vagy bérelt, közel egy kategória, ha azon hitel is van még, de ha nem, akkor is nagy a kiszolgáltatottság) vannak bizonyos költségek, amiket nem lehet megúszni, tehát nagyon könnyen a lakás „úszik”.
Ha van egy magánházunk, már picit jobb a helyzet – bérelni ilyet már elég sokért lehet, tehát nyílik az olló. Megtehetem, hogy csak egy szobát fűtök, mindennel spórolok, amíg a viszonyok nem rendeződnek. Ha ez a ház saját és tehermentes, át lehet vészelni az átmeneti gondokat.
Mi is jelenthet egyedül biztonságot? Talán az az önellátáshoz közeli állapot (amit egyre többen próbálnak megvalósítani, de teljes függetlenséget még elég kevés ember ért el) Itt a rendszer nem dől össze a pénztelenségtől, de összedőlhet, ha egy komoly betegség áll elő. Mégis talán egy jobbára önellátó gazdaság az, ami megteremti azt a biztonságot, ami már közelít a megnyugtató érzéshez: „Gondoskodtam a családomról”.
De valóban ez az, amire a „biztonság” emlegetésekor vágyunk? Talán érzetében ez és még valami. Egyre kevesebb embernek van emléke arról, milyen is volt régen a nagymamánál falun. Ők még szinte alig vettek és alig dobtak ki valamit. De volt még valami! A régi falvakban nem volt hajléktalan! És az emberek nem is rettegtek tőle, mert az elesett embert „befogadták”, ki mivel tudta segítette. Tehát a ma önellátó gazdaság kiegészült egy „társadalombiztosítással”, a közösséggel.
Ma ezen biztonság nélkül küzdünk, erőlködünk, felhalmozunk – és mégis félünk. Hol is van akkor a baj? Oda lyukadunk ki, hogy bárhol és bárhogyan is élünk, az elszigeteltség a legnagyobb bizonytalansági forrás, és ezt a mobilitás még erősíti. Mire közösségek épülnének – amiért egyre kevesebbet teszünk – addigra egy jó munkahely miatt továbbállunk, és gyűjtünk megfelelő betörésbiztos zárra és gondoskodunk az öregkorunkról meg egy „ketyeréről”, amit ha megnyomunk, majd valaki kijön egy központi ügyeletről és segít nekünk megoldani a nagy családokban nem is ismert bajainkat.